"Bemerítkezésem után egy hónappal, 1995. márciusában történt ez velem. Ezt a történetet az idézte elő, hogy belőlem megtérésem után folyamatosan dőlt az Ige, ha kellett, ha nem. Egyszerűen mire észbe kaptam, már kimondtam bibliai idézeteket, melyek bár helyénvalóak és igazak voltak, folyamatos konfliktushelyzeteket okoztak nekem. Megorroltak munkatársaim, barátaim, útitársaim és egyáltalán bárhol és bárki, aki olyant tett vagy mondott, ami ütközött valamely igehellyel, én azt azonnal szóvá tettem. Ez történt családon belül is. Férjem nem ellenezte megváltozott életemet, de az már sok volt neki is, hogy szeretett Anyukámmal is folyton szóváltásba kerültem, ezzel eléggé paprikás hangulatot teremtve otthonunkba. Ez történt azon a márciusi szerda estén is, mikor férjem jól beolvasott nekem. Felemlegette, hogy már mindenütt „utálnak” engem az állandó „bibliás beszédeim” miatt. Hát ez nagyon talált.

Elkeseredve feküdtem le aznap este. Nagyon sírtam, ami rettenetesen felbosszantotta a férjemet. De én nem tudtam abbahagyni a sírást – erre dérrel-dúrral elment aludni egy másik szobába, ez után sírtam csak aztán igazán! Nagyon el voltam keseredve. Megnéztem az órát, hajnali fél három volt, 1995. március 23., csütörtök.

Azt mondtam Istennek:

- Uram, én tényleg ennyire rossz vagyok? De én csak a Te beszédeidet beszélem!

- Kérlek, vagy erősíts meg ebben engem, vagy ha nekem változnom kell, mert nincsen igazam, én megteszem! Adj nekem jelet, Uram! Én úgy érzem, beszélnem kell! Ha én Neked tetszően beszélem a bibliai szavakat, add Uram, hogy – ahogyan az Ige mondja Jézusról, hogy negyven nap után „végre megéhezett” – én ne éhezzem meg három napig! Ha ez nem így lesz, nincs igazam. Változni fogok.

És abban a pillanatban, amikor ezek a szavak elhangzottak éreztem, megadta nekem Isten a jelet, amit kértem. Tanácstalan várakozással szívemben elaludtam. Viszont a csütörtöki munkanapon egész nap nem tudtam enni, velem szemben dolgozó kolléganőm nagy riadalmára, hallva, hogy vasárnapig nem fogok enni.

Mikor délután haza jöttem a munkából, elmondtam Anyukámnak milyen rossz éjszakám volt, és azt is elmondtam, hogy Isten három napos böjtöt adott nekem.

Erre Anyukám: - De tudod, milyen hétvége lesz a mostani?

A fejemhez kapva mondtam: - A házassági évfordulónkat ünnepeljük szombaton!

Anyukámat megnyugtattam, hogy nem lesz semmi probléma. A pénteki munkanapon pedig – mivel velem egy irodában dolgozó munkatársamnak első dolga volt elmondani a „legújabb hülyeségemet”, - búcsújáró hellyé lépett elő az asztalom. Szájukat húzogatva mondtak tücsköt-bogarat. Jót nevettek azon, hogy majd nem eszem a házassági évfordulónkon.

Otthon már nem volt semmi fennakadás – megfőztem egy igazán finom ünnepi menüt, amiből enni egyszerűen nem tudtam. (Nem tudom ki, hogy van vele, de én, azóta is ha böjtöltem, még mindig SZUPERFINOM ÉTELEKET FŐZTEM, sokkal-sokkal jobbakat, mint általában...) Szellememben hatalmas hála költözött. Átéltem milyen, amikor Isten kormányozza a testi létemet. Vasárnap még nem tudtam egy falatot sem enni. Vonattal mentem Budapestre, akkoriban még egyedül jártam az istentiszteletre. Rákosról busszal utaztam. A buszról leszállva a Szarvascsárda térnél elmentem a sarki étterem előtt és szédülni kezdtem. Bementem az étterembe, ahol olyan finom rizibizit ettem rántott csirkecombbal, amilyent még életemben soha!

Meghatározó esemény lett számomra első böjtöm története.

Alázat költözött szívembe, tapasztalva Isten meghallgató jelenlétét.

Tisztelet az Ige kijelentései iránt, és hála, hogy ismerhetem és beszélhetem Isten beszédeit."

Konczné

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.