"A februári 21 napos böjt idején különös felfedezést tettem. Rá kellett jönnöm, hogy az ember - úgy általánosságban, mint teremtmény - egy szívós, kemény alkat. Miután a saját munkájából, izzadsággal kell fenntartania magát (lásd bűneset), kénytelen a jég hátán is megélni, ha kell leleményesen, minden lehetőséget okosan kihasználva, igazi túlélő módjára. Ettől kezdve egy csomó önfejűség, és akaratosság jellemzi.

Alapvetően én is ilyen vagyok, és bár a kegyelem Istenre figyelővé tett, mégis gyakran fel akar támadni a "meg tudom oldani egyedül is a dolgaimat" alkatom. A böjt alatt nem sikerült neki! Valahogy el lett gyengítve, sikerült kihúzni a lába alól a talajt. Amikor fizikailag kissé kevesebb munícióból élek, úgy tűnik, valahogy jobban Rá tudok koncentrálni, Tőle várni a megoldásokat, Rá bízni a helyzeteimet. Valahogy elfárad a mindig küzdeni kényszerülő ember, és megadja magát, tud csendben lenni és várakozni is, ha kell. A vizimentő példája jut eszembe, aki csak azt tudja kihúzni a fuldoklásból, aki felhagyott a kapálózással."

disz

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.